Karácsony előtt volt egy kontrollom, amikor utasításba kaptam a melltartó nélküli alvást, ami mai napig nem megy, mivel ritka mód fáj olyankor a mellem, így éjjelre sport melltartót használok, olyat ami nem szorít annyira le.
Ünnepek alatt
Karácsonyra beforrt minden nyílt sebem, s hirtelen úgy megörültem. Hogy hát persze Szilveszterre fel is szakadt a friss bőr. S mivel a Szilvesztert mi áttáncoltuk, volt ám fájdalom másnap, sőt harmadnap is.
Ez egy Január eleji bejegyzésem a Facebookon.
Kontroll az új évben
Orvosom engedélyével apránként, de próbálkozom visszarázódni a sport, diéta felé, persze ezt is csak óvatosan lehet.
Mozgásnál fontos az erősen tartó melltartó, és figyelni kell a határaim. Bevallom, a játszóházban hibáztam, mert olyan jó móka volt dobálni a kosárlabdát a gépbe és újra és újra rekordot dönteni, hogy az azutáni napjaim durván fájdalmasak voltak. Emiatt kaptam is a doktor bácsitól, hogy jobban figyeljek oda.
Rohan az idő
Most szerdán leszek 11.hetes az új cicikkel. Egyszerűen a fájdalom ellenére imádom!
Fájdalom 1-10-es skálán olyan állandóan fennálló 3-4, s persze néha jelentkező 7-8. Egyébként már nem vészes. Estére mindig jobban elfáradok.
Még hordanom kell a műtét utáni elől kapcsos melltartót, de epedve nézem egy-egy kirakatnál, boltban a szebbnél szebb merevítős melltartókat.
3 hónap múlva kell újabb kontrollra mennem, mikor megbeszéljük a hogyan továbbiakat. Kell-e korrekció, milyen melltartó hordható, mire kell figyelni a nyár folyamán.
Bevallom személy szerint nem szeretnék korrekciót, mivel a bimbómon lévő heget úgy is csak én és a párom látjuk. De még gondolkozom rajta, s figyelembe veszem az orvosom tanácsait is.
Köszönet
Mindenkinek KÖSZÖNÖM, de főleg a páromnak, aki napi szinten kötözött, támogatott, s persze családomnak is, akik aggódtak, segítettek. S vannak olyan barátok, sorstársak, akik segítettek elfogadni a helyszetet, szituációt is.
Teljesen más kisugárzást, önbizalmat ad számomra, hogy nincs többé szemmel látható asszimetria.
Hiszem, hogy a távolból tekint le reám a teljes gyógyulás. Valahol itt van. De még messze.
Sokan azt gondolják negatív vagyok. Mivel ez egy személyes, nyílt blog így inkább most nem mutatnék képeket. Sokan nem tudják elképzelni, sem belegondolni. Nem arra vágyom, hogy szánjanak, hogy sajnáljanak. Érezzenek együtt inkább. Főleg a nők. Legyen akár kicsi, nagy, átlagos, lógó, vagy csúnya szóval szúnyogcsípés melle.
Első hét
Szóval az utóbbi cikkem ott maradt abba, hogy nagyon nehezen de hazajöttem. Az úton hazafele hiába volt hideg levegőért könyörögtem, lehúzott ablakkal jöttünk haza. Felöltözni sem tudtam, hálóingemben, papucsban jöttem ki a kórházból, nehezen egy cicanadrágot feltudtam venni. A kabátnak olyan súlya volt, hogy még rám terítve sem bírtam el. Itthon is hánytam, s pisilni „szaladgáltam”. Éjjel még véreset is köptem, mivel sokat köhögtem. Gondolom az altatás alatt lévő cső miatt ami a torkomban volt.
Első pár napban rengeteget aludtam, pihentem. Az étvágyam gyatra volt. Így 100kg alá ment a súlyom is. Sokszor bugyogást, pezsgést éreztem a melleimben, amire azt mondták normális. Első héten napi 4-8 fájdalomcsillapító volt bennem. Volt egy durva napom is, amikor ugyanis kutyusunk ellését vezettem le, ami 14:00-től 23:00-ig tartott 10 kis kutyussal.
A kontroll botrány volt, azt hittem ott halok meg. Folyadék távozott a mellemből, így átmaszírozta az orvos. Ellátott tanácsokkal. Innentől itthon kellett kötözni.
Második hét
Még mindig fájdalmaim voltak. Sokszor a távozó folyadék miatt átáztam. Büdösnek éreztem magam. S persze egy vagyon elment kötszerre és betadinra. Napi fájdalomcsillapító adagom kb. 3-6db volt. Fájt ugyan, de sokszor tűrtem.
Pár nap után sokkosan láttuk, hogy egyre nagyobb részen nyílik meg a seb, s távozik az elhalt zsír. Az orvosom emailben azt írta teljesen normális. Minden fürdéskor levenni a melltartót, majd alaposan megmosni. Nem volt egyszerű. Az egyensúlyom elég gyatra volt. Sokszor ide-oda dőlingéltem mire bejutottam a kádba.
Az erőm egyre jobb volt. De még mindig gyenge voltam. Sokak voltak akik személyesen, s akár a világhálón is beszólogattak. S mivel a lelki állapotom is gyatra volt, nem mondom, hogy néha nem sírtam el magam akár nyílvánosan is.
Kontrollon kiderült a másik mellemből is folyadék távozik. Így azt is maszírozni kellett. Szerencsére az nem volt olyan durva. Az orvos szerint minden rendben ment. Ellátott megint tanácsokkal, s megengedte, hogy vezessek.
Harmadik hét
Nagyon nehéz volt vezetni, sőt fájdalmas. De napról-napra egyre könnyebb. Gyerekeket öltöztetni, bölcsibe-oviba vinni őket volt a legnehezebb. Mivel nem emelhetek, nem hajolhatok.
Fájdalmam a kontroll után egyre kisebb volt, majd 3-4nap után nagyon durván elkezdett fájni a hónaljam. A barátom a jégzselé volt. Azzal keltem-azzal feküdtem. Zokogtam a fájdalomtól. A szétnyílásom egyre durvább volt. Aggódtam. S hiába tetszik a méret, a nagyság, ha a látvány minden alkalommal az, hogy szét van nyílva a mellem 5centi hosszan, ami a végére bő 10centi hosszú lett. Nagyon vigyáztam magamra. Betartottam mindent, amit az orvosom mondott.
Írtam is egy facebook bejegyzést a harmadik hetemen.
„Szóval hogy, hogy vagyok?
#mellkisebbítés
🚗2 hét után, ma vezettem először. Rohadt nehéz volt. Nem hogy a kormányt tekerni, de még beszálni is nehezen szállok be.
🍲2 hét után, ma először főzök. Persze a figyelmem még nem az igazi. S vágni is nehézkesen tudok még. Plusz zúzát csinálok amit én nem is szeretek, csak férjecském.
⏰Szokásosan elaludtam reggel, így kapkodtam, persze csak óvatosan a lajhár tempómban.
Ezek mellett, itt szúr, ott fáj, itt viszket. Hámlik a bőröm, a sebgyógyulásom nem a megszokott alapján halad. De legalább az orvos megmutatta, hogy kell a hónaljam kimaszírozni, hogy legalább az ne gyulladjon be jobban meg ne fájjon annyira.Én kis naívan gondoltam mi gond lehet eddig mindenkinek ment. Sokan belémgázolnak, s figyelmeztetek mindenkit is, hiába, hogy minden vágyam volt, mind fizikailag, mind lelkileg megterhelő ám.
De fel a fejjel! Remélem az orvos igazat mondott, hogy 1-2hét és minden jobb lesz.”
Boldog voltam, de nagyon nehéz volt, minden nap megpróbáltatás.
A kontrollon hideg vízként ért, hogy varratot szedtek, mert a szétnyílás miatt nem gondoltam, hogy a harmadik heti kontrollon kiszedik a varratokat. A főorvos úr maga bólintott rá, s mondta a szétnyílás szépen össze fog húzódni, viszont a fekete seb a bimbómon az elhalás. Lesokkoltam kicsit, de nem tudtam mi vár rám. Majd elláttak tanácsokkal. Maga a varratszedés pokol, főleg a hónaljamnál behúzódott csomó miatt, de amint azt is eltávolították megkönnyebbültem. Ünneplés képp apukám elvitt ebédelni.
Negyedik hét
Varratszedés után minden fájdalmam megszűnt. Azóta is fájdalomcsillapító mentes vagyok.
A mellbimbóm is szétnyílt. Viszont alul a szétnyílásom sokkal szebb lett, kitisztult.
Lelkileg is kicsit könnyebb elfogadni a helyzetem most már. Persze vannak nehezebb, rosszabb napjaim is. Ha lehetne már tudnék emelni, hajolni, de sajnos még nem lehet. De végre tudok ölelni, a kislányom-kisfiam-párom, de akár bárkit meg tudok ölelgetni.
Kontrollon az orvos levágta a bimbón az elhalt sebrészt, ami picit fájt. S megbeszéltük, hogy meglátjuk mennyit javul 2 hét alatt, s lehet januárban korrekciózunk. Azóta gyógyulgat, de sokat váladékozik, vérzik még sajnos.
Most taposom az ötödik hetem. Nem mondom, hogy könnyű, vagy nehéz. Minden nap más. Varratszedés óta a durva fájdalmaim elmúltak, inkább szúrás-viszketés van.
Szavaim, gondolataim, érzéseim nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. Rengeteg érzés kavarog bennem.
Történnek az életben olyan dolgok is, amiket nem tudunk megakadályozni. Akármennyire is próbálkozunk, annak úgy kell történnie.
Miként is történt Papával?
Szép, napos szombati nap volt a 10.09.-e. Papa ekkor már több, mint egy hete nem evett, alig ivott. Sőt ágyban töltötte napjait. Orvoshoz nem volt hajlandó menni, ekkor már két éve. Reggel, 10:30 elött kicsivel átmentem hozzá, megitattam, betakartam. Mondtam neki, miközben megsimogattam még mindig puha haját, „Pihenj Papi, pihenj!”
11:30-kor már türelmetlenül vártam, hogy párom hazaérjen, miközben én főztem. Amint nyílt a kapu, rábíztam gyermekeink, és rohantam át. Megéreztem. Éreztem végig, hogy ott kell lennem, át kell mennem. Ekkor Papi ugyan úgy feküdt, mint én ott hagytam. Papi örökre megpihent.
Nem hittem szememnek, hívtam párom, nézze meg. Bizony, Papi meghalt. Én-mi találtunk rá. Hívtam Édesapám, jöjjön haza, mi történt.
Sosem fogja gyermeki lelkem elfelejteni, ahogyan Édesapám próbálja ébreszteni, de ő már nem kel fel.
Sosem fogja gyermeki lelkem elfelejteni, ahogy elvitték, összeomlottam, zokogtam-zokogtunk. Kiabáltam „Ne, ne vigyék el, vigyázzanak rá!” Mint egy rongybaba úgy rakták be őt a hordágyba.
Miként is történt Anyuval?
Bevallom, számítottunk rá, már régebben is. 2019.-ben rengeteget aggódtunk, hogy legalább az esküvőnket élje meg. Rákos beteg volt. Papa halála után kiújjúlt, áttétei lettek. Bevallom sokat könyörögtem neki, hogy lábdagadásával ne játszadozzon, trombózisa lett. Voltak jó napjai. Voltak rosszak is. Utóbbi időben sajnos inkább rosszak. De sosem mutatta. Tervezgetett, nyaralni küldött, mondván jobban lesz, ő is jönni fog. Utolsó hónapjában ápolgattam. Minden nap amikor nem voltunk épp betegek mentem hozzá. Emlékszem milyen rettenetes volt amikor hányós-hasmenős vírus miatt majdnem két hétig nem láttam.
Volt mikor senki sem látott minket, és mi összeborulva sírtunk, ekkor megígérte: „Kincsem, ne sírj, nem fogok én még meghalni, nem hagylak egyedül.”
Persze rá egy hétre már azért sírtam, mert itt hagyott. 2022.03.11.-én kapta munkába indulás elött édesapám a telefont, hogy elhunyt Anya. Jesszusom mennyire sírtunk. Zavarodottságomban fel sem tudtam fogni. Rengeteget szenvedett. Bevitte a mentő a kórházba, én könyörögtem neki, ráadásul még össze is kaptunk előtte. Bevallom halála előtti nap sokat filóztam, menjek-ne menjek. Mentem. Elzavart, de tudatnom kellett vele, hogy sajnálom, hogy nem akartam megbántani.
S elköszönéskor ugyan az a mondat csusszant ki a számon: „Pihenj Mami, pihenj!”
Oly fáradt, gyenge, s megtört volt. Annyit bántották az orvosok az életben. S elvitte egy trombózis. A rák csak második stádiumú volt.
Napok telnek nélküle
Igen, már egy ideje, hogy meghaltak, de sokszor úgy kell magamhoz térni, hogy nincsenek, hiába akarok bemenni a szobájába megkérdezni „Hogy vagy Papi?” vagy éppen csak odamenni anyához, megsimogatni, tanácsot kérni.
Bevallom, próbálom erősen elviselni a hiányt, de megtörök, sírok én is. Mikor senki se lát. Ez most már sokszor nem sikerül. Sétálok, s rámtör.
Eltemettük, szép temetés volt, elmentünk a miséjére. Voltam kint a temetőbe a gyerekekkel is. Sőt voltam kint a szülinapjakor is Papának. Rendszeresen járni fogunk tovább is. Szükségem van erre, hogy kimenjek a temetőbe, hogy benézzek a szobájába. Hogy támogassam Aput, s mindenkinek azt mutatni én vagyok a legerősebb. Még, ha fáj is.
Életük
Sok szépet megéltek mindketten, támogattak, bíztak bennünk. Vannak dolgok amiket sosem felejtünk.
Tíz dédunoka papának, anyunak pedig unoka, micsoda szám. Megélte a legkisebb unoka-azaz az én esküvőm is, anyu is ott volt az esküvőn, pedig mennyit izgultunk. Anyu csodás nevelőszülő volt, és imádott kreatívkodni.
Sosem felejtem, mindig azt mondta Papa: „Domikám én nem halok meg, amíg te meg nem házasodsz.”.
Amikor megtudta Papa, hogy Lalival terhes vagyok, azt mondta „Tudtam én, hogy rafináltkodtok ti.”. Hiszen hetekkel elötte elszóltam magam, hogy a mandarint megkívántam.
Sosem felejtem, hogy Anyu mennyi mindenben segített. Ott volt az unokája születésénél, támogatott mindenben.
Sosem felejtem, a beszélgetéseink, hogy hazafele futóversenyeztünk, hogy milyen életerős volt, hogy megkergetett a szíjjával, ahogy havat lapátoltunk télen. Drága Papa milyen erős volt.
Sosem felejtem, hogy anya mennyire féltett a fiúktól. Óvott mindentől. Mai fejemmel köszönöm neki.
Sok szép emlékem maradt meg. Szívemben őrzöm őket.
Szívünkben ők örökre élnek. Nekik már nem fáj, csak nekünk.
„Ábrahámot úgy láttatja, mint aki célba ért, révbe ért egy gyümölcsöző, produktív élet után, megelegédett, betelt az élettel és meghalt.”
Ezt a cikket hónapok óta fontolgatom, megírjam, vagy sem. Bántsak meg számomra esetleg fontos személyeket, vagy sem? Hát most megteszem.
Borul a bili
Számomra akkor borult ki igazán a bili, amikor a kisfiam és az én szülinapom volt. Nem is olyan rég. Augusztus 21. Mivel amúgy is szombatra esett nem igazán kellett ide-oda egyeztetni, jelezni, hogy mikor is tartjuk. Persze, amikor semmi visszajelzést, vagy elutasítást kaptam számomra fontos személyektől, bevallom nem csak magamra gondoltam, hanem hogy a három éves szülinapján a fiamnak, nem lesz egy gyerek sem. Végül persze volt 1-2 gyerek a családból, de amolyan muszájnak tűnt, hogy eljöttek. Persze nagyon jól esett, hogy utolsó percben meggondolták magukat, nagyon jól telt az a két nap amíg itt voltak. De azt is bevallom, nem csak szülinapunk napján voltam kiakadva, nem csak akkor sírtam ám. Bizony, a 22.-ik szülinapom és az azelötti napokat végigsírtam, hogy rám senki sem kiváncsi. Egy barátom nem vette a fáradtságot, de ez még hagyján, a családtagjaim rám nem emelték a telefont. Nagyot csalódtam, mind rossz, mind jó értelemben. Kellett ez a pofon már, hogy rájöjjek kiknek is vagyok fontos. Anyósom, apósom nagyobb fáradtságot vett, mint bárki, álmaim ajándékát kaptam tőlük, egy Dominikás törölközőt. Párom is kitett magáért, tudom, hiába ő volt a szervező, nem ő tehet arról, hogy mondhatni mindenki szarik a fejünkre, álmaim táskáját kaptam meg tőle. Anyukámék is, és mindenki vette a fáradtságot, hogy a lehető legjobb ajándékot kapjam mind én, mind a kisfiam.
Garfield torta, mert ez a kedvenc meséje.Pináta, ami hatalmas szórakozás volt, neki.
Bevallom diadalmasan, nem ez volt az első kiborulásom, mivel kislányunk első szülinapja is semmibe volt véve családom, barátaim részéről. Kifogások, nem érek rá, elutazom, fáj a hajam, ilyesmik. A karácsonyok, egyéb ünnepek is, rá kellett jöjjek, már nem olyanok, mint mikor kicsi voltam, hisz nem jönnek, nem esznek, nincs dínom-dánom, szívvel teli ajándékozás, kirándulás.
Lehet nyafogásnak tűnik, de egy egykor nagyon is összetartó család hullik szét, melybe beleszülettem. S bizony legkisebb testvér gyanánt, mindig a legjobbat, legszebbet remélem, de sokszor mindhiába. Lehet, hogy anyuci meg apuci kinyalja a fenekem, de bizony én itt vagyok, párommal, családommal, mi itt vagyunk, segítünk ahol csak tudunk szüleimnek. Mindig próbálom összeterelni a testvériséget, mely kincs. De hiába, hiszen másokban akaraterő nincs. Én hónapok óta megyek, utazom kisgyermekeimmel 100-150km-t, a 1-2 hónapos picibabámmal akkoriban, hogy láthassam őket, pár havonta rászánom értékes időm, családom értékes idejét, hogy hiányzó láncszemeit a családnak összehozzam.
Belefáradtam, s innentől nem erőlködöm, majd bizonygathatnak. Hiába család, hiába keresztszülő, ha afelől, hogy mi, hogyan érzünk, hogyan vagyunk, nem érdeklődik. Amilyet adsz, olyat kapsz, s eddig én kitettem magamért, szülinapokra mentem, látogattam, amit tudtam megtettem, üzeneteket hagytam, melyre választ nem kaptam, s már nem is fogok.
Lelki világom berobban, s már tisztábban látok, mint valaha eddig. Azt a családot, amibe beleszületsz nem választhatod, mondja mindig egy jóbarát, de azt nem említi, hogy mégis egyik legfontosabbak maradnak számodra mindig.
Igen, lehet csak a szívem, lelkem öntöm ki, de akkor is felszabadít.
Valójában rengetegszer gondolkodom el azon, ki is vagyok én? Előző cikkemben taglaltam, mit, hogyan érzek, miket vágnak esetleg a fejemhez. Tettek, cselekedetek, akár bántó szavak. Csak gyűlnek-gyűlnek. Én meg tűrök-tűrök.
Vajon meddig képes tűrni egy normális emberi lény? Úgy gondolom ez függ a szeretet mértékétől is, a ragaszkodástól, a félelemtől talán?
Külsőségek
Csak úgy rombolják sokan a testképem, énképem, önértékelésem, önbecsülésem. Tudni kell alakommal sok mindenben nem vagyok ám elégedett. De legalább ismeretlenek, de még rokonok se kritizálnának.
Legutóbb mellméretem miatt sírtam éppen mosogatás közben. Csinos, toppos, csipkés melltartó. Megkaptam, „meg se nézze nincs méret, nem jó”. Szívem szerint, a törpemellű kicsi kínait kupán vágtam volna. Nem tettem. Tudom csúnya gondolat, dolog ilyet írni.
A másik a súlyom, alakom. Tehetek is róla, meg nem is. Jelenleg jól érzem magam a plus size, hájas pocakommal. Bizony, ha megkérdezitek hány kiló vagyok nem kertelek. 110 azaz száztíz. Jól halljátok, olvassátok. Leadtam 10+ kg-t, most jól érzem így magam. De legalább ne lenne kritika. Mozogj, sportolj, ne egyél, már megint eszel. Sorolhatnám. Reggelig is akár.
Barátság
Ezúton is, az a két személy biztos fogja tudni, hogy róluk van szó. Á-tól C-ettig ( vajon így írják? ) ismernek, ismerik a mindennapjaim, búm-bajom-bánatom. Tán még azt is tudják melyik csokit utálom. Hatalmas hála, mikor jóban-rosszban ott vannak. Ha csak online, de keresnek, írnak. Megvígasztalnak, tanácsot adnak. És persze dühösek velem együtt. Hát nem ilyen egy igazi barát? Rólatok rosszat sose tudnék mondani.
A másik barát, akivel megszakadt a kapcsolatom lassan három éve. De kisbabát vár, megházasodott. Így félve, de felkerestem újra. Bizony csak miatta töltöttem le a vibert újra. És nehézkesen is, de van közös téma, hiszen lassan ő is anya. Nagy dolog ez.
Rettegés
Jön a fekete leves. Rettegni valamitől, vagy inkább várni. Halál. Elveszíteni valakit akivel nem is olyan régen, még hazafele futóversenyeztetek. Drága papi, beteg, rosszul van, minden nap erőlködés, félelem. Úgy teszem, azt mondom nem érdekel. De bizony ez nem így van. Az ember könnybelábadt szemekkel, hol zokogva gondol egy-egy szép pillanatra. Vágyom arra, éljen még, ne legyen rosszul. De lassan eljön a vég. Az a bizonyos fekete, vég. Amikor már, majd nem kel fel többé. Drága dédunokái is félve kopognak, sőt sokszor már megfeledkeznek róla, hisz szobájába begubózva várja ő is a véget.
Így végül elmentünk. Őszintén? Pár napig nem volt javulás, tanulnunk kell nekünk is még ezt a kompromisszum dolgot. Aztán eljött a hétvége, és őszintén, kicsit jobb volt. Kicsit nyugodtabb lettem.
A terápia folyamán próbáltunk közösen rájönni, mi okozhat nálunk gondot. Igaz, hogy nem volt idő mindent átbeszélni, de így is voltak olyan dolgok amik fontosak és mi magunk kettesben n beszéltünk róla, de ott igen. Fontos, hogy többször elmerjünk menni, rászánjuk magunkat.
Lehet ez a megoldás, lehet a kapcsolatunkban, házasságunkban kell keresni megoldást arra, hogy én, mi ne legyünk állandóan feszültek. Ne szorongjak.
Még mindig szívből ajánlom a pszichológust. Rettentő kedves és tényleg nem ítélkezik.
Valljuk be, nehéz elhatározni magad, hogy igen is baj van, menni kell. Kell egy szakember.
Nálam állandó megmagyarázhatatlan idegesség, feszültség okozza a problémát. Nem hiába kezdtem el írni is. Csak hát van amikor egy szimpla „kiírom magamból” már nem elég.
Nehezen, hosszú idő után elhatároztam magam. Felkerestem elösször csak e-mailben, majd már telefonon is egy környékbeli pszichológust.
Ilyen kedvességet embertől, szakembertől nem tapasztaltam szinte soha. Ő hívott. Este fél tízkor keresett e-mailben, hogy másnap mehetek, mert felszabadult a hely. Igaz sosem találkoztunk, de a váróban felismertük egymást.
Egy idősebb hölgy, már-már hatvanon túl, szerintem. Kérdezett a napjaimról, próbálta kideríteni, mi lehet a gond. Egy óra alatt rengeteg mindent tudtunk átbeszélni. Szerinte szorongok, a mindennapi stressztől, megviselnek olyan dolgok is, amik mást meg sem hatnak. Hát bevallom rosszabb „diagnózisra” számítottam.
Így most hetente, kéthetente, mikor hogy van időpont járhatok hozzá. És megpróbál segíteni. Feltárni, mi is lehet a gond.
Rengeteg mindenről tudtunk beszélni, legfőképp:
Párkapcsolati gondok, szexualitás
Gyermeknevelés
Szülésfeldolgozás, terhesség
A mindennapi bezártság érzete
És persze amit mindenki említ a kompromisszum
Szóval bátran merem mondani, ne féljetek Ti is! Menjetek el, ha úgy érzitek szükség van rá.
Ez a bejegyzés most inkább egy lelki szemetes, érzések, érzelmek. Miről is van szó?
Szavak
Legyen az egy bántó szó, vagy csak egy célzás. Szívembe üt. Merül fel bennem a kérdés, ki vagyok én, nem vagyok sehogy sem jó?
Senki vagy.
Gyötörve üt szívembe, lelkem mélyébe a tudat, ha senki vagyok nem lehet semmi szavam. Hát elhallgatok, nem szólok többé már, ha valami bánt.
Meghíztál-lefogytál.
Kérdem megint én. Hogyan vagyok akkor jó? Diéta, diéta hátán, nehezen lemegy 10+ kg. De mindhiába,megint új ruhákat kell neked venni, drága. Diéta abbahagy. Feljön 2-3kg. Lecseszés, nem diétázol, nehéz vagy. Sorolhatnám.
Rengeteg bántó szó, mondat, célzás hagyta el a számat. De mégis utánna átgondolom. Hát van akinek mégis más a gondolkodás módja. Nem bánja meg, újra használja. Nem bánom, megtanít az élet az igazi fájdalomra.
Tettek
Milyen tettek lehetnek, melyek megpecsételik egy nő életét? Inkább nem sorolom. Tudja minden nő, esetleg fiú, férfi, hogy nincsenek egyedül! Vannak hol törnek a tányérok, üvegek, poharak. Nálunk egy vitát a palacsintaserpenyő, esetleg kocsi bánja. Bizony, új autó, azaz használtan vett, de nálunk nem rég óta van, szép rúgás általi horpadással. Még mindig jobb, mintha engem rúgtak volna.
Italozás, ugyan kell neki is a szabad idő. De nekem mikor jut? Jutna, de nekem a gyermekeim az elsők, hisz anya vagyok! Egy idő után neki jut minden hétvégén, ha másra nem is egy-egy sörre. De rám nem jut havi egy órácska sem. Hisz gyerekeink vannak, mondván nem másnak csinálta őket. Ugyan már! Minden nő velem ért egyet! Szükségünk van a párunkra, férjünkre is! Nem csak a gyerekeink apjára. Amíg mi nők, anyák, feleségek, nők vagyunk, addig sok férfi leragad egy szerepben.
Inkább nem panaszkodom tovább, lelki szemetesem félig kiürítettem ezzel is. Könyörgöm, mondjátok, nem vagyok én sem egyedül!
Egyszer mindenkinek betelik a pohár, sorolhatnám reggelig.
Napi rutin
Sokszor az egyhangú, ugyan olyan napoktól már teljesen kiráz a hideg. Így volt ez ma is. Hogy lehet ennyire egy vekker a szervezet? Harmadik napja pontban 7:32-kor kelek. Ez kikészít, persze első, hogy meglesem az órám. Jó oké, indulhat a nap, öltözés, ágyazás, takarítás. Akárcsak egy átlagos szerdai nap, éppen palacsinta nélkül. Ez már nem csak egy átlagos szerdai nap, csütörtök van. Minden nap ugyan olyan. Lehet mégis sütni kéne valami desszertet?Netán szépítkezni menni?
Április van, kinézek az ablakon, szakad a hó. Csak annyi esik ki a számon, „Ohh a francba”. Ez már kész áprilisi tréfa. Az hagyján, volt itt ma már eső, szél, jég, hó, de még napsütés is. Így igazodjon ki az ember azon, hogy mikor mibe öltöztesse gyermekét. Tegnapi nap folyamán kiültem tanulni, erre öt perc leforgása alatt esett a hó és volt +10-15fok. Érdemes elolvasni a lentebbi cikket, ha érdekel, mi hogyan tanulunk gyerek mellett. Tegnap a kicsi megállás nélkül nyafizott, a nagy eltűnt a mamánál. Így volt ez a tanulás, amikor figyelni kéne, de nem tudsz. Mert egyszer vetkőzöl le, mert megsülsz a téli kabátban, a másik pillanatban rohansz be még egy pulóverért, mert megfagysz.
Mindegy. Valamit. Finomat. Jó akkor ezeket összekeverem, kicsi só-bors és kész is. Paradicsomleves betűtésztával, mézes-mustáros csirkeszárny burgonya pogácsával. A recepteket javarészt receptes oldalakról, facebook csoportokból lesem. Általában az anyukás csoportokban már megszokott a „Ki mit főz?” poszt. De mire kitalálom mi legyen a menü, már ebéd idő lenne. Ma kifejezetten gyorsan ment a kitalálás része. Ritka pillanatok egyike. Közben párommal megbeszéltük telefonon milyen jó lenne sütőtököt enni. De szerezni kéne tököt.
Altatás
Ohh hogy a fene vigye el. Már altatás idő. De ma kedvesek a gyermekeim, hamar, ügyesen elaludtak hiszti nélkül. Szintén ritkaság. Persze hogy Mama mindig ilyenkor jön, lassan már ne zavarj tábla kell. De nem bánom, ha van ki rám les, legalább nem unatkozom. Igen tudok unatkozni két gyermek mellett. De legalább, mivel mama megy boltba hozhat az unokáknak kenyeret, meg tököt. Juhéj! Lesz sütőtök!
Francba veled kormányrendelet
Újabb koronavírus mizéria. Unom már higgyétek el. Az újabb kormányrendelet miatt, március óta már másodszor halasztják el a dajka vizsgám. Mire oda jutunk páromnak nem lesz szabija, nekem meg kiszáll a tudás a fejemből. Szeptember óta tanulok szorgosan, olvasok mindent is. De mind hiába, ha a vizsga tolódik-tolódik.
Minden az oltásról szól, meg a vírusról. Bezárnak-kinyitnak-bezárnak. Most akkor hogy is van?
Ajánlom figyelmetekbe a koronavírussal kapcsolatos cikkeim is.
Ki az ember legjobb barátja? Hát a kutyája, akit már-már családtagként kezel.
Első találkozás
Sosem felejtem amikor a nyugati pályaudvarra mentünk. Mind izgatottak voltunk. Már messziről tudtam, ő az. Jack. Mikor megláttam milyen barátságosan viszonyult az akkor már totyogó Lalihoz, teljesen elvarázsolt. Sétáltunk egyet a környéken, szegény kutyus nagyon riadt volt. Nem tudta miért hagyta ott vad idegenekre az addigi gazdája. A hazaút zökkenőmentes volt, már barátkozott velem útközben. Rengeteget igényelte a simogatást.
Napjaink
Első napjainkban kellett némi fegyelmezés, hogy tudja mit szabad, mit nem. Lalinak egyik legjobb barátja lett, napi szinten több órát játszottak a lakásban és az udvaron is. De annyira horkolt Jack, hogy egy idő után a jóidő közeledtével jobban aludt kint. Más kutyákkal is jól kijött. Igaz nem voltunk példa gazdik, időnk nem sok volt, hogy sétáltassuk. De ezek ellenére mindent megkapott, a jobb tápot, fekhelyet, játékokat minden hónapban akár többször is. És rengeteg játszást. Imádtunk vele játszani, labdát dobálni neki, simogatni.
Búcsú
Sosem felejtem, amikor a friss császárgemmel zokogva szaladtam ki és emeltem fel a majd 10-15kg-os kutyusunk. Sosem felejtem, hogy nézett akkor, a kétségbeesést látni egy kutya szemében. Sokan azt hihetik, ilyen nincs, de van. Igaz Lali nem keresi, úgy tűnik nem hiányolja. Persze teljesen más lenne, ha állatokat szeretve tudnám nevelni. Mivel én mindig is állatszerető voltam, azt szeretném, a gyermekeim is azok legyenek. De én annál inkább hiányolom. Hiába van egy másik ugyan olyan kutyánk, akit társként vettünk Jack mellé. Hozzá nem tudunk úgy viszonyulni. Mivel Jack nem csak barát, nem egyszerű kutya volt. Családtag. Rettentően hiányoljuk a mi legjobb barátunkat.
Becsüljétek meg szeretett kisállataitokat, amíg veletek vannak. Szeressétek, játszatok vele, simogassátok, mert mikor már nem lesz, mindent mit nem tettetek bánni fogjátok.
…Csak egy óra,hol érhet öröm,bánat,akkor is a Te pillanatod…
