Ezt a cikket hónapok óta fontolgatom, megírjam, vagy sem. Bántsak meg számomra esetleg fontos személyeket, vagy sem? Hát most megteszem.
Borul a bili
Számomra akkor borult ki igazán a bili, amikor a kisfiam és az én szülinapom volt. Nem is olyan rég. Augusztus 21. Mivel amúgy is szombatra esett nem igazán kellett ide-oda egyeztetni, jelezni, hogy mikor is tartjuk. Persze, amikor semmi visszajelzést, vagy elutasítást kaptam számomra fontos személyektől, bevallom nem csak magamra gondoltam, hanem hogy a három éves szülinapján a fiamnak, nem lesz egy gyerek sem. Végül persze volt 1-2 gyerek a családból, de amolyan muszájnak tűnt, hogy eljöttek. Persze nagyon jól esett, hogy utolsó percben meggondolták magukat, nagyon jól telt az a két nap amíg itt voltak. De azt is bevallom, nem csak szülinapunk napján voltam kiakadva, nem csak akkor sírtam ám. Bizony, a 22.-ik szülinapom és az azelötti napokat végigsírtam, hogy rám senki sem kiváncsi. Egy barátom nem vette a fáradtságot, de ez még hagyján, a családtagjaim rám nem emelték a telefont. Nagyot csalódtam, mind rossz, mind jó értelemben. Kellett ez a pofon már, hogy rájöjjek kiknek is vagyok fontos. Anyósom, apósom nagyobb fáradtságot vett, mint bárki, álmaim ajándékát kaptam tőlük, egy Dominikás törölközőt. Párom is kitett magáért, tudom, hiába ő volt a szervező, nem ő tehet arról, hogy mondhatni mindenki szarik a fejünkre, álmaim táskáját kaptam meg tőle. Anyukámék is, és mindenki vette a fáradtságot, hogy a lehető legjobb ajándékot kapjam mind én, mind a kisfiam.
Bevallom diadalmasan, nem ez volt az első kiborulásom, mivel kislányunk első szülinapja is semmibe volt véve családom, barátaim részéről. Kifogások, nem érek rá, elutazom, fáj a hajam, ilyesmik. A karácsonyok, egyéb ünnepek is, rá kellett jöjjek, már nem olyanok, mint mikor kicsi voltam, hisz nem jönnek, nem esznek, nincs dínom-dánom, szívvel teli ajándékozás, kirándulás.
Lehet nyafogásnak tűnik, de egy egykor nagyon is összetartó család hullik szét, melybe beleszülettem. S bizony legkisebb testvér gyanánt, mindig a legjobbat, legszebbet remélem, de sokszor mindhiába. Lehet, hogy anyuci meg apuci kinyalja a fenekem, de bizony én itt vagyok, párommal, családommal, mi itt vagyunk, segítünk ahol csak tudunk szüleimnek. Mindig próbálom összeterelni a testvériséget, mely kincs. De hiába, hiszen másokban akaraterő nincs. Én hónapok óta megyek, utazom kisgyermekeimmel 100-150km-t, a 1-2 hónapos picibabámmal akkoriban, hogy láthassam őket, pár havonta rászánom értékes időm, családom értékes idejét, hogy hiányzó láncszemeit a családnak összehozzam.
Belefáradtam, s innentől nem erőlködöm, majd bizonygathatnak. Hiába család, hiába keresztszülő, ha afelől, hogy mi, hogyan érzünk, hogyan vagyunk, nem érdeklődik. Amilyet adsz, olyat kapsz, s eddig én kitettem magamért, szülinapokra mentem, látogattam, amit tudtam megtettem, üzeneteket hagytam, melyre választ nem kaptam, s már nem is fogok.